2014. október 13., hétfő

Sütés-főzés egy kis helyzetjelentéssel megfűszerezve

Először is a legfrissebb infók: nem tudom, hogy a hírekben lehetett-e hallani róla, de Genova (ami egy órányira van Savonától) utcáit pár napja a nagy esőzések következtében teljesen elöntötte a víz, majd a sártenger. Szerencsére nálunk nincsenek ilyen állapotok - és remélhetőleg nem is lesznek - azonban a vihar ma hozzánk is elérkezett és nagy valószínűséggel csütörtök-péntekig esős-szeles (de nem hideg! – most is 20 fok fölött van a hőmérséklet) lesz az idő. Konkrétan a hajnali órákban kezdődtek el a villámlások és a dörgések, amelyekre volt szerencsém felkelni. Amikor kinyitottam a szemeimet hajnali fél hatkor, az első felismerésem az volt, hogy kint hagytam az erkélyen a ruháimat. Ekkor belém hasított egy félelmem, miszerint a kint száradó fehérneműimet magával fogja ragadni az orkán erejű szél, ami végül a város különböző pontjain helyezi végső nyugalomba őket a járókelők bosszúságára vagy éppen örömére. Így mit volt mit tenni, kótyagos fejjel, kissé szédelegve kirohantam mint az őrült a balkonra persze közben gondosan ügyelve, hogy le ne pottyanjak a hatodik emeletről és becuccoltam a szobámba.
A vihar igaz még csak egy napja érkezett meg, de az eredménye már most is látszik. A város kiszáradt folyómedre szépen lassan kezd feltöltődni és a tengerparton a hullámok egyre beljebb merészkedve vadul csapkodják a szürkeségbe burkolózó homokos sávot. Szomorú látványt nyújt ilyenkor a tengerpartot övező tér is, ami egy átlagos napon gyereknevetéstől, és a vurstlikat megidéző zajoktól hangos, azonban ma csak a tenger morajlását lehet hallani. Ez a „csönd” annak is köszönhető, hogy a vihar veszélyéből fakadóan a teret „életrekeltő” mozgókocsis árusoknak zárva kell tartaniuk, továbbá a veszélyre hivatkozva még a minden hétfőn megrendezésre kerülő nagypiacot is elhalasztották, sőt még az iskolákat és az én munkahelyemet is bezárták, így ma kaptam egy szabadnapot
J

Most egy kicsit a honfitársakról:
Lackfi János: Milyenek a magyarok című könyvében azt írja, hogy ugyan „kis nép a magyar, mégis bőven jut belőlük a földön mindenhová. Aranyszabály, hogy bármilyen valószínűtlenül eldugott pontján járunk is a világnak, előbb-utóbb egy vagy több magyarra bukkanunk.” És ez milyen igaz!!! Nekem már az első héten mondták, hogy rengeteg magyar él itt Savonában, akik elsősorban a kórházban dolgoznak ápolóként/ápolónőként. Ennek ellenére az első magyar, akivel találkoztam itt, az nem volt más, mint egy részeg, ápolatlan férfi. (puff) A vasútállomáson csináltatott éppen igazolványképet a két lakótársam, amikor hallom, hogy ez a férfi azt kiabálja: „Itt még egy k* kávét sem lehet meginni!!!” Én meg felkaptam a fejemet meglepetésemben, hogy jé én értettem ezt a mondatot! Már annyira hozzászoktam, hogy a folyton körülvevő olasz beszédből alig értek valamit, hogy tényleg váratlanul ért a felismerés, hogy értettem egy egész mondatot! Ha nem lett volna részeg a pasas, akkor még meg is szólítottam volna. Így viszont tudva lévén, hogy részeg emberrel nem érdemes mélyen szántó beszélgetésbe kezdeni, inkább hagytam a dolgot. Azóta viszont már találkoztam egy magyar nővel is a nyelvsuliban, aki pár hete költözött ki a családjával. Ja és azóta már láttam az első magyar rendszámú autót is. A rendszámnézegetés lett ugyanis az egyik szórakozásom a munkából való hazagyaloglás során. Igazán érdekfeszítő tud lenni megfigyelni azt, hogy milyen nemzetiségű emberek jönnek a városba. Eddig igazából nincsenek nagyon lehengerlő megállapításaim, mivel a külföldi rendszámok közül a legtöbb francia volt, ami a francia határ közelsége miatt azért annyira nem meglepő.

És most jöjjön egy kis kulináris élvezet!J
Aki látta az Ízek, imák, szerelmek című filmet az tudja, hogy Liz (Julia Roberts) azért megy Olaszországba, hogy újra felfedezze az evés nyújtotta örömöket. És ami igaz, az igaz: mi lehet jobb hely erre Itáliánál, ahol az utcák tele vannak zöldség-és gyümölcsárusokkal, éttermekkel, isteni ízű fagylaltokat felsorakoztató gelateriákkal és pékségekkel, amelyek kirakatából csábítanak a hívogatóbbnál hívogatóbb péksütemények. Vagyis minden adott ahhoz, hogy kihízzam a ruhatáramat! Itt egyszerűen nem lehet, nem enni! A vicces az, hogy elsősorban az otthoni ízvilágot keresem, így próbálok olyan magyarosabb ételeket főzni, amelyek alapanyagát könnyen be tudom szerezni itt is.
 A minap például lecsót csináltam, ami egyszerűen mennyei volt, egyenesen otthon éreztem magamat. Nem is beszélve a mákos gubáról… Én alapvetően nagyon szeretem a mákot, egyszerűen nem tudok betelni vele. A bökkenő az, hogy ezt Olaszországban igazán nem eszik.. Ismerik, tudják, hogy miről van szó, de nagy mennyiségben nem élnek vele. Így nem tudom, hogy hol fogom pótolni a készletemet. Jelenleg van még nálam egy félzacskónyi, ugyanis pontosan felkészülve a mákkal szemben tanúsított olasz érdektelenségre, hoztam magammal egy 500 g kiszerelésű adagot. Hoztam volna én többet is, de sajnos már nem tudtam, hogy hova gyömöszöljek be több zacskót. Aztán ott van a túró és a tejföl kérdése – szerintem ez minden magyarnak fejtörést okoz külföldön (főként a tejföl!).  Én meg voltam győződve arról, hogy itt nem tudok hozzájutni egyik tejtermékhez sem. Így gondolva egyet elhatároztam a „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez” alapon, hogy én magam fogok gyártani túrót és tejfölt. Így nagy bőszen kigugliztam, hogyan lehet homemade tejterméket csinálni, vettem egy liter bolti tejet (ennek később meg is lett az eredménye), kiöntöttem egy kancsóba és kezdődhetett is a móka.
Vagyis jobban mondva a várakozás, mivel a feladatom mindössze abból állt, hogy hagynom kellett a kancsó tejet állni egy meleg helyiségben 3 napig és voálá: a nagy része a dolognak már el is készült. Már csak fel kellett melegítenem a löttyöt, amiben végül kicsapódott a túró. Amikor ez megtörtént ugrálni tudtam volna örömömben. Saját túrót készítettem!!, amivel később fantasztikusan elkészített palacsintákat töltöttem meg (nyamm). Aztán később a Hauke felvilágosított, hogy ő egyszerűen a boltból szerezte be a túrót. Puff!! Hát igen, megint megmutatkozott az, hogy ha nézek, az nem jelenti azt, hogy látok is. Mindegy, teljes mértékben megérte megcsinálni, már csak az ára miatt is. Sőt még a srác érdeklődését is felkeltettem, azt mondta lehet, hogy ő is kipróbálja az eljárást:) A tejföl viszont sajnos nem sikerült. Azt hiszem az agyonpasztőrözött tej nem volt elég „élő” erre a célra. Úgyhogy most az a tervem, hogy valahonnan felkutatok házi tejet. Őszintén nem tudom, hogy ennek mennyi a reális esélye itt, de azért megpróbálom.  

A magyaros főzögetés viszont nem jelenti azt, hogy ne próbáltam volna már ki egy-két olasz specialitást is, mint például a helyi pizzát, a mennyei fagylaltot, a pesztós tésztát vagy a farinátát, ami kimondottan a környék egy jellegzetes étele. Ez egy olajos tészta, ami mindössze lisztből, sóból, vízből és olajból áll. Viszont a költséghatékonyság miatt az elsőszámú lehetőség az a főzés, ami során pedig inkább olyan ételeket készítek, amiket ismerek. Próbálok változatos lenni, így a lecsón, a mákos gubán és a palacsintán kívül csináltam már gyümölcslevest, zöldséglevest, bundáskenyeret, tejberizst, rántott sajtot rántott cukkínivel és rizzselJ A kitűzött terveim között szerepel viszont, hogy az idő előrehaladtával igyekszem majd az olasz konyha csínját-bínját is elsajátítani. De ez még a jövő zenéje…
A vasárnapi ebéd: zöldségleves, rántott sajt és
rántott padlizsán rizzsel és kukoricával és
desszert: körtés-vaníliás puding

2014. október 5., vasárnap

A hétköznapok

Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy az EVS keretében egy évet töltök el Olaszországban, de arról eddig még nem írtam, hogy mit is csinálok itt valójában. Önkéntesi munkámat egy Savonától nem messze fekvő városka, Albisola egyik bölcsődéjében végzem, ahol a legkisebb bambino mindösszesen 9 hónapos, a legnagyobb pedig még nem töltötte be a hármat sem. Alapvetően ez egy nagyon hálás feladat, mivel azt a szeretetet, amit valaki belefektet ebbe a munkába, azt többszörösen vissza is kapja. A nap legszebb pillanatai azok, amikor a kicsik odabújnak hozzám, és csak annyit akarnak, hogy felvegyem őket a karjaimba, vagy csak bele akarnak ülni az ölembe. Másik pozitívuma ennek a munkának a könnyű nyelvtanulási közeg, hiszen a bébiszintnek megfelelő olasz nyelvtudásomat hol máshol tudnám a legjobban fejleszteni, mint azon bambínik körében, akik szintén most kezdik elsajátítani a beszédet. Úgyhogy tényleg úgy kell elképzelni a dolgot, hogy együtt tanulok a kicsikkel. Amikor felolvasok nekik egy olaszul írott mesekönyvből (azért egyes betűk kiejtésével még most is vannak gondjaim, de ez már egészen jól megy) bőszen nézegetem a képeket, hogy leszűrjem magamban, hogy mit is mondtam el nekik. Így belegondolva egy jól illusztrált mesekönyv felér egy szótárral!
De ha már az intenzív olasz nyelvű közegről van szó, akkor azt is meg kell említenem, hogy a munkatársaimtól nagyon sokat tanulok, lévén, hogy az olaszon kívül nem igazán beszélnek más nyelven, így természetesen hozzám is csak olaszul szólnak. Nagyon vicces tud lenni, amikor szó szerint kézzel-lábbal mutogatunk egymásnak, hogy megértsük, mit is akar az egyikünk a másiktól. De az angol nyelvtudás hiánya alapvetően igaz a többi olaszra is. Az angolt vagy semennyire, vagy nagyon picit, vagy nagyon erős akcentussal beszélik. Az elutazás előtt szabály szerint féltem, hogy nem fogom megérteni az olasz dialektussal kiejtett angolt. De aztán rájöttem, hogy ezzel nem igazán kell törődnöm, hiszen a nyelv ismerete nélkül a környezetemben ennek az esélye fel sem merülhet. Mindenesetre ennek nagyon sok előnye is van, hiszen nap mint nap hallom az olaszt és egyre többet meg is értek belőle. 

A munkaidőm változatos: hétfő, kedd, szerda és csütörtök délelőttönként olasz nyelvórákra kell járnom a többi önkéntessel együtt. Ilyenkor csak 14:30-ra kell mennem Albisolába és öt óra körül már el is jöhetek. Viszont pénteken, amikor nincsen reggel nyelvóra, akkor reggel 9-től délután 5-ig bent vagyok a bölcsiben. Ez egy kicsit hosszú, de mivel pontos időtartamokra le van bontva, hogy mit mikor csinálnak a gyerekek, így egész gyorsan elmegy az idő. Viszont hátránya az, hogy nap mint nap majdnem mindig ugyanaz a feladat. Így nem olyan izgalmas a dolog, úgyhogy most nagyban töröm a fejemet, hogy hogyan lehetne feldobni a napokat, milyen új játékokat tudnék megismertetni a kicsikkel.

A nyelvórák nagyon érdekesek. Eddig kettőn voltunk és elég sajátosnak mondanám őket. Az egyik tanár Lucció már a legelső órán kijelentette, hogy ő nem szeretne sokat angolul beszélni, hiszen mi azért vagyunk ott, hogy olaszul tanuljunk meg. Ez mind szép és jó, a bökkenő csak az, hogy úgy akart beszélgetést generálni már az első fél órában, hogy addig én csak néhány, tipikus "turistaszót" ismertem olaszul. Így, amikor ő aranyosan kérdezett tőlem valamit, én az értetlenségbe vegyült lányos zavaromban nem tudtam mást tenni csak mosolyogtam rá, hiszen még azt sem tudtam elmondani olaszul, hogy 'nem tudom'. Aztán láttam, hogy a lelkesedése irányomban kezd lelohadni, mivel sok mindent nem értettem meg és nem tudtam válaszolni + ott van ugyebár az a folytonos vigyor az arcomon (ennek köszönhetően valószínűleg egy kicsit zizinek is tart) és ezért inkább olyanokat kérdezgetett, akik jobb szinten állnak mint én. Hát ez van, az embernek kapkodnia kell a csülkeit, ha azt akarja, hogy figyelembe vegyék. Úgyhogy most elhatároztam, hogy intenzívebb tanulásra  adom a fejemet.

Most jöjjön egy kis lakásbemutatás. Először is, amit érdemes róla elmondani az az, hogy óriási! Van benne három hálószoba, két fürdőszoba, egy kisebb konyha, két raktárszobaféleség, és egy egybenyitott nappali és étkező helyiség. Ebben az apartmanban összesen hárman lakunk: egy francia lány (Marilyn), egy német fiú (Hauke) és én. Életkor tekintetében én vezetem a sort, a mindössze 22 évemmel, Marilyn 18, Hauke pedig 19. Ez egy kicsit meglepett őszintén szólva, mivel én arra számítottam a kiutazásom előtt, hogy a többiek mind idősebbek lesznek nálam, mivel a még felvételi szakaszban tartott skypeintejú során az Adelia elszólásaiból azt szűrtem le, hogy még engem is túl fiatalnak tart.  
Együtt a csapat!
Egy hétig csak a fiúval voltam édes kettesben a lakásban, aztán kedden megérkezett a lány is, így mostantól a jelszó az édes hármas:) Szóval a nagy lakás előnye a saját hálószoba, így remélhetőleg nem megyünk azonnal egymás idegeire. Azért valljuk be, hogy elég érdekes ez a hármasítás, ez a magyar-német-francia tercett... De hát reméljük a legjobbakat! Őszintén szólva eddig nem lehet panaszom, mivel mindketten kedvesek. Ami viszont számomra nagyon meghökkentő volt, hogy a lány nem is hallott eddig  még Magyarországról. Nem igazán tudja kiejteni az ország angol nevét sem, így ezek után talán az sem meglepő, hogy azt sem tudta, hogy hol helyezkedik el kicsiny országunk. Viszont amikor valami beugrott neki rólunk - nem tudom, hogy most nézett-e ennek utána vagy valami régi információ ugrott-e be neki - az nem volt más mint a fogorvosok kimagasló száma hazánkban. Azért ez nem semmi, hogy egy külföldinek ez jut először eszébe Magyarországról.
A fiú hallott már kicsiny országunkról, vele együtt pedig a németek körében nem túl pozitív színben feltüntetett  miniszterelnökünkről is. Én rákérdeztem, hogy pontosan mit is lehet hallani, arra persze diplomatikusan azt felelte, hogy ő nem szeret politikáról beszélni. Így ráhagytam a dolgot. Mindenesetre tényleg mind a ketten rendesek, a lány francia létére nagyon nyitott, kommunikatív és barátságos. Ennek alátámasztására csak annyit mondanék, hogy annak ellenére, hogy a megkóstoltatott túró rudi nem ízlett neki - szerintem soha életében nem evett még túrót - megette az egészet. A franciák körében a túró rudi ellen irányuló unszimpátiára már kiutazásom előtt felhívták a figyelmemet, így nem ért sokként a dolog, hogy valakinek nem ízlik ez a mennyei édesség!! De hát ők tudják, hogy nem tudják, hogy mi a jó:)  A fiú kicsit zárkózottabb (ugyebár mégiscsak férfiból van + az észak-német mentalitást is magán hordozza) ráadásul folyamatosan a telefonját buzerálja, egyszerűen nem tud létezni nélküle (evésközben, TV nézésközben, főzésközben...MINDIG!!!!), de mindennek ellenére barátságos.

Az olaszok nagyon kedvesek, közvetlenek és segítőkészek. Az egyik nap, amikor lent voltam a parton egy nagypapa korú bácsika megszólított. Én mondtam neki, hogy 'No parlo italiano' de ő csak folytatta. Én meg csak mosolyogtam rá, mint ahogyan azt a fent már említett nyelvórán is tettem (ezt már tökélyre fejlesztettem). A szerencsém az volt, hogy a középiskolai két év alatt felszedett latin és az egyetem egy fél éve alatt elsajátított spanyol tudásomból valamicskét azért mégiscsak megértettem. A válaszaim azonban tényleg kaotikusak voltak, egyfajta angol-spanyol-olasz keverékének mondanám, de azért a becsületemre legyen mondva, hogy nagyjából megértette a bácsi, amit mondani szerettem volna neki. Aztán csak megkérdezte, hogy van-e kedvem meginni egy kávét vele. Mondtam miért ne, így elmentünk egyet olaszosan kávézni. A beszélgetésünk többnyire abból állt, hogy Eduárd (így hívják a papit) folyamatosan kérdezgetett, én meg megpróbáltam valamit kihámozni azokból és válaszolni valami értelmeset.

Finalborgóban

Eddig a kirándulásokból sem volt hiány. A múlt héten a fogadószervezetünk (Progetto Cittá) egyik munkatársa (Alice) elvitt minket (akkor még csak Hauke és én voltunk itt) két gyönyörű helyre: Finalborgóba és Noliba. Finalborgóba egy fesztiválra mentünk, ahol kipróbálhattam egyrészt a falmászás egy extrémebb változatát és az olasz néptáncot is, ami NAGYON-NAGYON jó volt!!!!
Noliban vasárnap voltunk és elsősorban strandoltunk egyet. Gyönyörű tengerpartja van, így  nem meglepő, hogy rengeteg turista választja célpontnak.
Csíííz:)

A gyönyörű Noliban



És még valami: részt vettem egy jótékonysági futóversenyen. Az egyik nap a tengerpart felé tartottam, amikor észrevettem, hogy valami készülőben van az egyik téren. Kiderült, hogy futóversen lesz a rákos gyerekekért. Megkérdezték, hogy szeretnék-e én is futni, én meg azt mondtam miért ne. Szóval lefutottam 4 km-t a várossal:)